Igen ám, de hol a „capo”, vagyis a fej? Nem volt ez olyan egyértelmű 120-130 évvel ezelőtt, amikor a lekarcolható hangot a tömeggyártás és kereskedelem szolgálatába akarták állítani. Se tapasztalat, se minta, se ötlet nem volt előttük, hogy ezt a kérdést meg tudják válaszolni.

A hangrögzítés kezdeti éveiben se szeri, se száma nem volt a különféle ötleteknek. Még az sem volt tisztázott, hogy a barázdába karcolt, elméletileg egyenes vonalként felfogható hang milyen alakú hordozóra kerüljön. A fizikus-kutatók tudták ugyan, hogy a legtökéletesebb e szempontból a fonográfhengerre rögzített hangbarázda, hiszen a hengerpaláston párhuzamosan futó csíkok a henger minden részén egyformának tekinthetők. A baj csak éppen az, hogy üreges formájánál fogva sérülékeny és nagy helyet foglal el. Eredeti gyártó berendezések és fényképfelvételek híján nem sok fogalmunk van a hengerek szériázásáról, de nyilvánvaló, hogy sokkal bonyolultabb procedúra lehetett, mint hanglemezt préselni egy pingponglabda nagyságú forró masszából.

A hanghordozó formájának eldöntése mellett abban is meg kellett állapodniuk a médiumot létrehozóknak, hogy a hangbarázdát milyen irányban vésse ki a rájátszott hang „amplitúdója”. Függőlegesen, vagy vízszintesen? Erre is születtek megoldások, ki így, ki úgy döntött. Idehaza leginkább az a horizontális irányban moduláló hang vált elterjedté, ami rövidesen az egész világot meghódította, de a francia Pathé-lemezgyár által használt vertikális amplitúdókkal is jócskán készültek magyar hangfelvételek. Ezek annyira ritkák, hogy egyelőre még a szakszerű digitalizálásuk sem kielégítően megoldott, így weboldalunkon egyelőre ilyen felvételek még nem hallhatók. A Pathé-lemezek, sok hibájuk ellenére mégis néhány zseniális újítással illetve szabvánnyal büszkélkedhettek. Például azzal, hogy a felvétel elejét a hangbarázda-spirál belső végére helyezték, így a tű nem kívülről befelé, hanem fordítva, a címke irányából a lemez széle felé haladt.

Nem kell hozzá komoly fizikai számításokat végezni, hogy megértsük, miért szólnak a régi 78-as fordulatú szokványos gramofonlemezek a korong széléről befelé haladva egyre gyengébben. Első sorban nem a tű kopása okozza az érezhető hangtompulást, hanem az egységnyi idő alatt felhasznált barázdahosszúság. A hang ugyanis a korongon befelé haladva egyre rövidebb sávban kénytelen a hangot rögzíteni és ez első sorban a részletgazdagabb magas hangtartományt érinti. A kör kerületének iskolai tanulmányokból ismerős képleteit alkalmazva, még akár hozzávetőlegesen ki is számolható a különbség: egy átlagos, 10 inches (átmérőjű) hanglemez esetében ez a távolság a külső körön (2*12cm*π) 753 milliméter egy fordulat, vagyis a másodperc 78-ad része alatt, míg a belső körön (2*4cm*π) 251 milliméter, vagyis éppen az egyharmada. Ez azt is jelenti, hogy a külső körön háromszor olyan gyorsan szalad a tű a barázdában, mint belül. Ha gondolatban ezt a lemezbarázdát lefejtenénk a korongról és kiegyenesítenénk, majd egy fonográfhengerre feltekernénk és úgy játszanánk le, azt tapasztalnánk, hogy a rögzített hang egyre gyorsabban szól. Vagyis a hengert a lejátszásnál egyre lassabban kellene forgatnunk ahhoz, hogy az eredeti sebességet elérjük. A felvételi sebesség tehát mégsem konstans, hiába forog egyenletesen a hanglemez. Ez tehát az egyik alapvető különbség, a két technológia és eljárás között, egyben kompromisszum, amelyet a hanglemezgyáraknak meg kellett kötniük a tömeges terjesztés, könnyebb előállíthatóság, mobilizálhatóság, felhasználás érdekében. Ezt a kompromisszumot azonban már az acéldrótos, majd mágnesszalagos hangrögzítés idején már nem kellett megkötni.

Joggal vetődhet fel a kérdés azokban, akik a Gramofon Online százéves felvételeit hallgatják, hogy ha mindez így van, akkor miért rossz a hanglemezeknek eleje is? Ennek oka, hogy a 78-as fordulatú hanglemez valójában a közepe táján szól a legjobban. A korabeli lejátszó-berendezések, vagyis a negyedkilós, acéltűs gramofonkarok tehetetlenségüknél és helytelen beállításuknál fogva sokszor szinte kiszántották a sellakkba formált hangmodulációk finom csipkéit. S mivel az eredeti nyomólemezek, az értékes fémötvözet-anyaguk miatt csak elenyésző hányadban maradtak fenn, minden lemezpéldány értékes lehet egy ilyen országos gyűjtőmunka során.