HTML

Gramofon Online

A Gramofon Online archívuma a Magyarországon nyomott és kiadott, 78-as fordulatszámú hanglemezeket gyűjti és dolgozza fel az 1904-es kezdetektől. Az oldalon ingyenesen meghallgathatók a gyűjtemény már digitalizált felvételei.
www.gramofon.nava.hu

Facebook

Gramofon Online on Facebook

Megosztás

Bookmark and Share

„Da capo al fine”

2010.03.31. 08:00 GramofonOnline

Igen ám, de hol a „capo”, vagyis a fej? Nem volt ez olyan egyértelmű 120-130 évvel ezelőtt, amikor a lekarcolható hangot a tömeggyártás és kereskedelem szolgálatába akarták állítani. Se tapasztalat, se minta, se ötlet nem volt előttük, hogy ezt a kérdést meg tudják válaszolni.

A hangrögzítés kezdeti éveiben se szeri, se száma nem volt a különféle ötleteknek. Még az sem volt tisztázott, hogy a barázdába karcolt, elméletileg egyenes vonalként felfogható hang milyen alakú hordozóra kerüljön. A fizikus-kutatók tudták ugyan, hogy a legtökéletesebb e szempontból a fonográfhengerre rögzített hangbarázda, hiszen a hengerpaláston párhuzamosan futó csíkok a henger minden részén egyformának tekinthetők. A baj csak éppen az, hogy üreges formájánál fogva sérülékeny és nagy helyet foglal el. Eredeti gyártó berendezések és fényképfelvételek híján nem sok fogalmunk van a hengerek szériázásáról, de nyilvánvaló, hogy sokkal bonyolultabb procedúra lehetett, mint hanglemezt préselni egy pingponglabda nagyságú forró masszából.

1 komment

Címkék: technológia gramofon 78rpm lemezgyártás

Legkedvesebb hallgatóink

2010.03.17. 22:19 GramofonOnline

Nem csak város?

Dédanyám százéves táncrendjét böngészgetve jót nevettem gyerekkoromban, amikor a gavalléroknak odaígért táncok műfaji megjelöléséhez érkeztem. A Z'zi Labor és Depeche Mode korában tényleg viccesen hatott az „One steppe” meg a „Tipegő”, habár a „Bálanyák csárdásától” határozott viszolygást éreztem. A díszes kis könyvecskét lapozgatva egyre jobban érdekelt, hogy mi is lehet az a sok furcsanevű tánc, amit száz esztendeje egy-egy ilyen társas összejövetelen jártak az ifjak, hogy milyen lehet például az a „Lengyelke”, amit dédanyám egyáltalán nem lengyel nevű emberrel, bizonyos Szedlacsek úrral táncolt. Abba már bele se mertem gondolni, hogy a Szedlacsek mit művelhetett dédanyámmal a „Shimmy” alatt!… Aztán jött a valcer, a csárdás meg a tangó, ennek megfejtése nem volt probléma, a francia négyest Jókainak köszönhetően nagyjából értettem, de a „Boston”-nál megint elakadtam: vajon miféle tánc lehet ez, ha nem város a keleti parton?

Szédelegtem már, amikor végre elérkezett a „szünóra”. Ebben volt „czimbalom-solo”, „műdal”, meg egy újabb értelmetlen műfaj: a „hallgató”. Nem volt világos, hogy miként lehet úgy muzsikálni, hogy az ember közben meg se mukkan; ezt a hallgatót ugyanis énekelték a műsorfüzet szerint. Különféle Holub, Krompacher meg Hózlinger urak voltak az énekesek; akkor úgy tűnt, hogy a választ csak ők adhatják meg!

Egy nótát fújnak az emberek

Bizony, feletet csak jóval később kaptam: réges-régi rádióújságokban, filmkritikák után vadászva bukkantam rá egy akkori népszerű napi programra, a nem túlságosan frappáns „Gramofonlemezek” címűre. Ebben a közel egyórás összeállításban, akár csak a mai kereskedelmi rádiók nonstop műsoraiban, válogatás nélkül, egymásba érve ömlöttek a divatos zeneszámok. A meglehetősen eklektikus válogatást látva döbbentem rá, hogy a harmincas években az egyik legnépszerűbb műfaj a magyarnóta volt.

Ez a tendencia egyébként a régi magyar játékfilmekben is nyomon követhető: sikerfilmek tucatjaiban nem jazzes sláger viszi a filmet, hanem egy-egy nóta, vagy ahhoz hasonló népies műdal. Sőt, nem egy alkalommal magyarnóta-történelmünk nagyjairól külön életrajzi filmeket is készítettek. Ilyen volt a Dankó Pista, a Fráter Lóránd vagy a Lavotta szerenád, amely egy több epizódból álló filmnek volt az egyik története. A magyarnóta-kultuszra jellemező, hogy az egyik első hangosfilmünknek, a Csak egy kislánynak ihletője is nóta-örökzöld. De a későbbi időkben is gyakran szólalt meg a banda a filmvásznon: ki hinné, hogy a magyar szimfonikus jazz egyik legnagyobb alakja, a világhírű komponista, Ábrahám Pál is jegyzett jó néhány híres nótát, és színészeink is csaknem kivétel nélkül nótáztak a magyar filmekben. Nóta nyitotta meg a báli szezont és magyarnóta szólt a hadikórházakban is a háború alatt.

Minden kétséget kizáróan ez volt a háború előtti Magyarország egyik legnépszerűbb zenei műfaja, s ennek nyilvánvaló okai vannak. Hazánk húzóágazatai közül abban az időben leginkább az agrárium volt jellemező, így a népesség legnagyobb része vidéken élt, falvakban, tanyákon, ahol a muzsika egyet jelentett a népdallal és annak a cigányzenészek által előadott változataival. A korábbi évtizedek dzsentri-hagyományai és sajátos ízlésvilága, melyről Bartók Béla 1904-ben olyan szigorúan vélekedik, meglehetősen mély gyökeret vertek az akkori évek polgári felfogásába. A magyarnóta így első sorban a polgári Magyarországnak, de minden társadalmi rétegének is hosszú évtizedeken át legkedveltebb zenei stílusa maradt.

Nem kell ezen csodálkozni, Európa legtöbb országában hasonló sebességgel és módon ment végbe a változás. Minden nemzet a saját népzenéjéből sarjadt szórakoztató muzsikára táncolt a legszívesebben és ez számos országban ma is hagyomány. Elég csak a szomszédos Ausztria javarész vidékies jellegű tájegységeire és azok városaira gondolnunk, ahol ma is gyakran sikerül a népviseleti és a népi muzsikájú hagyományokat a társadalom minden szeletének életében tetten érnünk.

Még a zenénkben is szélsőségesek vagyunk

Népzenei eredetű magyarnótázásunk alapvetően kétfajta zenei és ritmikai sémára épül: gyors és lassú szerzeményekre, amelyekre táncolni vagy mulatni lehet. Szövegükben is szélsőséges eltérések tapasztalhatók: a csárdások, verbunkosok általában vidám, mámoros, borgőzös hangulatú, olykor humoros, életszerű helyzetekről szólnak, míg a hallgatónak nevezett művek szövege kifejezetten szomorú, negatív, önpusztító, olykor szuicid. Gyökerei valahová a Rákóczi-szabadságharc idejére nyúlnak vissza: az első hegedű talán, amelyen ilyen kesergő született, Czinka Pannáé volt, valamikor a 18. század első felében. Nem csoda hát, hogy szövegében is többnyire a kilátástalanságot, reményvesztettséget hordozza.

Érdekes, hogy a lassú ritmusú, olykor parlandoban előadott művek a magyar hanglemezgyártás történetében mindig népszerűbbek voltak, mint a gyorsabb művek, a csárdások vagy verbunkosok. Az újabb korokban némelyik szerzemény kifejezetten egy-egy híres előadóművészekhez (rendszerint színészekhez) kapcsolódott, a legutóbbi időkben pedig az egyáltalán köztudatban maradt szerzemények száma is erősen lecsökkent. A változásnak számos oka van, ezeket könnyen megértheti a ma embere, ha a televízió tömegigényeket kiszolgáló könnyűzenei műsorstruktúráját, kicsit analitikusabb megközelítéssel szemügyre veszi. Napjainkra, a csárdásból eredeztethető ún. lakodalmas stílus és a giccsel közeli rokon, érzelgős, Zámbó Jimmy-szerű slágerdalok léptek a magyarnóta örökébe.

Az egykor idehaza legnépszerűbb zenei műfaj, több ezer hangfelvételével ma magára hagyva alussza Csipkerózsika álmát és ki tudja mikor, milyen formában integrálódik ismét a nemzeti kultúrába. A csárdás és a furcsa nevű „hallgató” ma már csaknem ugyanúgy múzeumi fogalom, mint az egykor divatos pezsgős-cigánybandás úri-muri mulatozás.

2 komment

Címkék: gramofon hallgató táncrend műfajok magyarnóta

Az első hazai médiasztár

2010.03.16. 18:11 GramofonOnline

Nem volt még se rádió, se tévé, mozi is csak éppen, hogy… A hanglemez volt az első, ami a szó mai értelmében, az írott sajtót leszámítva a médium szerepét betöltötte a polgári otthonokban, a XX. század elején. Ennek volt az első hazai csillaga Király Ernő, az akkori idők legnépszerűbb operettszínpadának, a Király Színháznak tagja, aki nagy élvezettel vetette bele magát a hanglemezkészítés izgalmas világába.

Pontosan nem tudni hány lemezt készített, de az biztos, hogy operett és nótafelvételeit nagy példányszámban nyomták és azok egyszerre több lemeztársaságnál is megjelentek. Népszerűségére jellemző, hogy azok közé az ünnepelt nagyságok közé tartozott, akiknek arcképét az akkor még lemezborító nélküli világban, közvetlenül a hanglemez címkéjére is rányomtatták. Egyéniségének és felvételeinek varázsa a mai fül számára talán már kevéssé érthető, kevéssé ismert életútja azonban nyughatatlan és tevékeny személyiséget sejtet.

Kis faluból a nagyvilágba

A Duna jobb partjának egy kicsiny falujában, a ma Szlovákiához tartozó Kiskeszin (Malé Kosihy) született 1884-ben. Családjáról nem sokat tudni, egy azonban biztos: sorsa hamar a színházi pályára sodorta az ambiciózus fiatalembert. Rövid vidéki szárnypróbálgatás után a fővárosba került, ahol 12 évadon át volt a Király Színház ünnepelt bonvivánja.

A Tanácsköztársaság bukása után átszerződött más színpadokra, végül 1921-ben egy amerikai turnéra szánta el magát. Az utazás rövidre sikeredett: egy évvel később ismét Budapest közönsége tapsolt az énekes színésznek, majd következett Berlin, ahol egy évadot játszott. Néhány budapesti fellépés után ismét áthajózott az Újvilágba, majd egy évvel később hazajött és több budapesti színházzal is leszerződött, főleg énekes-zenés szerepekre.

1928-ban hosszabb amerikai turnéra szánta rá magát és vendégjátékát sem csupán rövid állomásként fogta fel: hamarosan főrendezője és művészeti igazgatója lett a Chicagói Népszínháznak. A teátrum megszűnte után 1930-ban átszerződött a New York-i Operettszínház társulatához, ahol egy évig dalművek rendezésével is öregbítette hírnevét.

Az 1931-es évadnyitáskor ismét Budapesten találjuk, de ezúttal sem hosszú ideig. Négyéves budapesti tartózkodása alatt régi szokása szerint több színházban is fellépett, elsősorban mint színész. 1935-ben úgy döntött, végleg áttelepül az Egyesült Államokba.

Ami egy sztárból megmarad

Az idehaza és Amerikában egyaránt termékeny életművet hátrahagyó Király Ernő életéről úgyszólván semmit sem tudunk. A róla fennmaradt dokumentumok és megemlékezések sora legalábbis sokkal rövidebb, mint amekkora nyomot hagyott maga mögött az amúgyis illékony színházi műfajban. Szerepek, operettek tucatjaiban állt a közönség elé és színészi teljesítményéről lényegében csak méltató kritikákat olvashatunk a fennmaradt sajtódokumentumokban.

A könnyű felejtés legfőbb oka a későbbi politikai ideológiák e korszak iránti megvetése volt. Nem csak ő, de az Osztrák-Magyar Monarchiában gyökerező operett műfajának csaknem minden egykori csillaga dísztelenül és érdemtelenül élte mindennapjait, abban a társadalmi rendszerben, amely oly mértékben lenézte a műfajt és a korszakot, mintha az nem is létezett volna. A századelő színpadi dokumentumai pedig mindeközben ugyanúgy szétszóródtak, mint azok az emberek, akikről ezek a színlapok, fényképek, hanglemezek tanúskodnak.

Sok egykori művésszel ma már csak a Színészmúzeumban lehet találkozni, de vannak olyanok is, akiknek életművéről még az országos gyűjteményben sem találni dokumentumokat. Király Ernő szerencsére nem ezek közé tartozik. Bőven hagyott hátra nyomot maga után. Ismerjük a hangját több száz hanglemezéről, láthatjuk a mozdulatait is azon a két némafilmtöredéken, amely fennmaradt és ma a Filmarchívum féltve őrzött kincse és egy apró epizódszerepben is hallhatjuk énekelni Székely István hangosfilmjében, a Lila akácban. Amerikában három filmben játszott epizódszerepeket, ezek közül az utolsó 1950-ben készült. De a mozgóképi és hangzó dokumentumok mellett megszámlálhatatlan kritika és nyilatkozat, színlap és fénykép bizonyítja: tevékeny élete nem múlt el értelmetlenül.

3 komment

Címkék: színház gramofon 78rpm király ernő sztárkultusz

Élővé tenni a múltat

2010.03.16. 17:55 GramofonOnline

A Neumann-ház azért hívta életre a Gramofon Online-t, hogy ismertté és elérhetővé tegye a magyar népszerű kultúra korai – egy mára letűnt formátumban megőrzött – hangdokumentumait.

Internet akkor és most

A gramofonra gondolva jó esetben is csak sistergő, recsegő lemezek és mélabús dalok jutnak eszünkbe. Ilyen távolságból eltűnik a huszadik század eleji szórakoztatóipar termésének sokszínűsége. Pedig a gramofonlemez – a filmhíradókkal együtt – a rádió előtti korszak internete. Modern és sikkes médium, ízlésformáló és közösségszervező eszköz, kultúra és buli egyszerre. Katonadalok, korszerű tánczenék, kuplék, humoros magánszámok, melankolikus versek, vallási énekek és népies műdalok festenek képet arról, hogyan múlatták idejüket és mulattak a Monarchia idején az iparoslegények, a bakák, a polgárok és szépasszonyok. Könnyek, pajzánság, tánc és áhítat, történelmi tragédiák és csacska szerelmek elevenednek meg a fekete korongokon.

Vikár Béla nagyjából akkor kezdte meg a magyar népzenei kincs összegyűjtését, amikor a népi kultúra helyére a szórakoztatóipar lépett. A hagyomány hangos lenyomatainak megőrzéséhez éppen azt a műszaki újdonságot, a fonográfot hívta segítségül, ami később elhozta az önellátó szórakoztatás végét is. Mára a gramofonlemezeken rögzített hagyomány is eltűnőben van – itt az ideje, hogy ismét egy új médium lépjen a színre. 2010-ben az internet az a csatorna, amely bárki számára élővé és átélhetővé teheti a múltat.

Új modell, új vállalás

Magyarországon korábban egyetlen közgyűjtemény sem kezdett bele a gramofonlemezek összegyűjtésébe. A mai napig a magángyűjtők kutatják fel, őrzik és rendszerezik a népszerű kultúrának ezeket a mára történetivé érett dokumentumait. A Neumann új gyűjteménye egyúttal új modellt is teremt itthon: a gyűjtői archívumot. Egy olyan alulról építkező gyűjtemény felépítése a célunk, ahol a gyűjtők hozzák nyilvánosságra gramofonfelvételeiket, és osztják meg tudásukat egymással és az érdeklődőkkel. A gyűjtői archívumban a hozzáférés és az értékelés nyitott mindenki számára, a gyűjtemény és a tudásbázis gyarapítása a közösség joga és feladata.

A Gramofon Online a Magyarországon nyomott és kiadott, 78-as fordulatszámú hanglemezek felvételeit gyűjti és dolgozza fel az 1906-os kezdetektől. Célunk, hogy az oldalon minden felvétel szabadon meghallgatható legyen és maradjon. Kezdeményezésünk akkor minősül majd igazán sikeresnek, ha a múlt század első felének hangfelvételei újra élővé válnak. Ha birtokba vesszük, használjuk és magunk is alakítjuk a gramofonlemezeken megőrzött hagyományt.

7 komment

Címkék: gramofon küldetés 78rpm