Nem volt még se rádió, se tévé, mozi is csak éppen, hogy… A hanglemez volt az első, ami a szó mai értelmében, az írott sajtót leszámítva a médium szerepét betöltötte a polgári otthonokban, a XX. század elején. Ennek volt az első hazai csillaga Király Ernő, az akkori idők legnépszerűbb operettszínpadának, a Király Színháznak tagja, aki nagy élvezettel vetette bele magát a hanglemezkészítés izgalmas világába.

Pontosan nem tudni hány lemezt készített, de az biztos, hogy operett és nótafelvételeit nagy példányszámban nyomták és azok egyszerre több lemeztársaságnál is megjelentek. Népszerűségére jellemző, hogy azok közé az ünnepelt nagyságok közé tartozott, akiknek arcképét az akkor még lemezborító nélküli világban, közvetlenül a hanglemez címkéjére is rányomtatták. Egyéniségének és felvételeinek varázsa a mai fül számára talán már kevéssé érthető, kevéssé ismert életútja azonban nyughatatlan és tevékeny személyiséget sejtet.

Kis faluból a nagyvilágba

A Duna jobb partjának egy kicsiny falujában, a ma Szlovákiához tartozó Kiskeszin (Malé Kosihy) született 1884-ben. Családjáról nem sokat tudni, egy azonban biztos: sorsa hamar a színházi pályára sodorta az ambiciózus fiatalembert. Rövid vidéki szárnypróbálgatás után a fővárosba került, ahol 12 évadon át volt a Király Színház ünnepelt bonvivánja.

A Tanácsköztársaság bukása után átszerződött más színpadokra, végül 1921-ben egy amerikai turnéra szánta el magát. Az utazás rövidre sikeredett: egy évvel később ismét Budapest közönsége tapsolt az énekes színésznek, majd következett Berlin, ahol egy évadot játszott. Néhány budapesti fellépés után ismét áthajózott az Újvilágba, majd egy évvel később hazajött és több budapesti színházzal is leszerződött, főleg énekes-zenés szerepekre.

1928-ban hosszabb amerikai turnéra szánta rá magát és vendégjátékát sem csupán rövid állomásként fogta fel: hamarosan főrendezője és művészeti igazgatója lett a Chicagói Népszínháznak. A teátrum megszűnte után 1930-ban átszerződött a New York-i Operettszínház társulatához, ahol egy évig dalművek rendezésével is öregbítette hírnevét.

Az 1931-es évadnyitáskor ismét Budapesten találjuk, de ezúttal sem hosszú ideig. Négyéves budapesti tartózkodása alatt régi szokása szerint több színházban is fellépett, elsősorban mint színész. 1935-ben úgy döntött, végleg áttelepül az Egyesült Államokba.

Ami egy sztárból megmarad

Az idehaza és Amerikában egyaránt termékeny életművet hátrahagyó Király Ernő életéről úgyszólván semmit sem tudunk. A róla fennmaradt dokumentumok és megemlékezések sora legalábbis sokkal rövidebb, mint amekkora nyomot hagyott maga mögött az amúgy is illékony színházi műfajban. Szerepek, operettek tucatjaiban állt a közönség elé és színészi teljesítményéről lényegében csak méltató kritikákat olvashatunk a fennmaradt sajtódokumentumokban.

A könnyű felejtés legfőbb oka a későbbi politikai ideológiák e korszak iránti megvetése volt. Nem csak ő, de az Osztrák-Magyar Monarchiában gyökerező operett műfajának csaknem minden egykori csillaga dísztelenül és érdemtelenül élte mindennapjait, abban a társadalmi rendszerben, amely oly mértékben lenézte a műfajt és a korszakot, mintha az nem is létezett volna. A századelő színpadi dokumentumai pedig mindeközben ugyanúgy szétszóródtak, mint azok az emberek, akikről ezek a színlapok, fényképek, hanglemezek tanúskodnak.

Sok egykori művésszel ma már csak a Színészmúzeumban lehet találkozni, de vannak olyanok is, akiknek életművéről még az országos gyűjteményben sem találni dokumentumokat. Király Ernő szerencsére nem ezek közé tartozik. Bőven hagyott hátra nyomot maga után. Ismerjük a hangját több száz hanglemezéről, láthatjuk a mozdulatait is azon a két némafilmtöredéken, amely fennmaradt és ma a Filmarchívum féltve őrzött kincse és egy apró epizódszerepben is hallhatjuk énekelni Székely István hangosfilmjében, a Lila akácban. Amerikában három filmben játszott epizódszerepeket, ezek közül az utolsó 1950-ben készült. De a mozgóképi és hangzó dokumentumok mellett megszámlálhatatlan kritika és nyilatkozat, színlap és fénykép bizonyítja: tevékeny élete nem múlt el értelmetlenül.